Szubjektív élménybeszámoló a Bodnár Bertalan Kerékpáros és Futó Teljesítménytúra, Verseny és Kalandtúráról (2012.09.09., Mártély, Mártélyi Természetvédelmi Körzet - Tisza-Holtág és az élő Tisza árterében)
Bárki, aki látott már vesztes focicsapat nevében nyilatkozó játékost, csapatkapitányt, stb., olyan érzése támadhat, hogy „Igen, most jön a rossz bizonyítvány magyarázata… Jön a kidumálás, stb.”. És valóban – magamnak is tartozom azzal, hogy leírom, hogy mekkorát buktam a elképzeléseimhez, terveimhez, lehetőségeimhez képest. A helyzet azonban merőben más, mint Esztergomban, a Hegyek Poklán volt, ahol a táv 99.5%-át teljesíteni tudtam, és a végletekig hajtottam magam. Ott képes voltam mindent kihozni magamból, ami csak bennem volt – saját döntésem volt a megállás kb. 500m-rel a cél előtt. Semmiféle csalódottság nem volt akkor bennem, mivel megtettem, amire képes voltam.
A jelen versenyen már lett volna összehasonlítása alapom magamhoz képest, mivel a tavalyi évben is egész jól teljesítettem. Az idén már tudatosan készültem; az évi edzésmennyiségem sokkalta többre tett képessé, mint tavaly, amikor sem a biciklim, sem az erőnlétem nem predesztinált többre, mint egy kellemes kis versengős versenyre. Sőt – a terepversenyek esetében nemigen van jelen az a – kerékpárversenyekre gyakran jellemző – jelenség, amit kb „szélárnyékban utazásnak” lehetne nevezni, és ami párszor már okozott némi kellemetlenséget – amikor pl. a cél előtt kibújtak a hátam mögül azok, akiknek addig kényelmes menettempót adtam. A terepen a kacskaringós utak, az állandó manőverezés és a terep folyamatos ellenőrzése, az emiatti állandó fokozatváltások, fékezések, néha leszállás, stb. mind sokkal egyénibbé teszik a versenyt… és én ezt a fajta versenyt szeretem.
Minden okom megvolt arra, hogy sokat várjak a versenytől – én magam úgy fogalmaztam, hogy ez a verseny volt az idén az egyetlen, ahol a legkomolyabb esélyekkel indulhattam el. Háromszor annyi edzés volt mögöttem, mint tavaly; az idén minden versenyen értékes tapasztalatokkal lettem gazdagabb; a versenyre már egy héttel korábban készültem a szénhidrátfeltöltéses programmal, eleve a verseny terepet is bejártam… stb.
Képen: a rajt pillanata (szerénységem éppen a "rajt" felirat egy részét takarom ki a lila sisakommal).
Nem hiszek sem a sorsban, sem Murphy-törvényében, de ami elromolhatott, most elromlott.
Kezdve a sisakommal – ami az első komoly hibát jelentette. Már a Hegyek Poklán is bebizonyosodott, hogy valamit kezdenem kell az izzadás-problémával: a verseny végén már alig láttam a szemembe ömlő sós izzadtság miatt, és hogy még tovább romoljon a helyzet, a sós izzadtság ráfolyt a szemüvegemre is, ami a menetszél és a meleg miatt szinte azonnal rászáradt, én meg nem láttam ki alóla. Most már az első kör fele tájékán kialakult ez az áldatlan helyzet: mindezt tetézte az erdei fényviszonyok villódzása is. Néha már az utat sem láttam… Láttam viszont egy versenyzőt, aki baseballsapkában tekert. Azonnal átfutott az agyamon, hogy felhívok a fiam, hogy szaladjon ki a pályára a sapkámmal, és lecserélem.
Sorban előztem a leszakadókat, és közeledtünk az első kiskör végéhez, amikor egy tizenéves kissrác, akit éppen beértem, megkérdezte, hogy van-e imbuszkulcsom, mert valami baj van az ülésével. Valamit válaszoltam neki, de már nem tudom pontosan mit, mert ebben a pillanatban kóvályogni kezdett az első kerekem… lenéztem rá és láttam, hogy teljesen lapos a gumim. „Ennyi volt.” - mondtam ki hangosan a tényt, és az agyamban lebegő összes reménylufi egyszerre durrant ki. Leszálltam, és tolni kezdtem a biciklit. A reményvesztett nyugalmas sétám kikerülte a pályavonal egy kanyarját – amikor visszatértem a pálya mellé, láttam eltekerni azokat, akiket már leelőztem: kb 20-25 perc telt el a versenyből, de sokakra elég sokat rávertem már.
A szerviz-központban anyagárban kicserélték a gumit, ami egy kb 2.5-3 centis, rozsdás szögnek adta meg magát. Csak hosszas utánajárás után tudtam kifizetni, mivel a pénzem a kisfiamnál volt, aki az anyjával az üdülőtelep másik végében strandolt. Majdnem 3/4 –órás mindenfelé kóválygás után összeszedtem magam, és bevártam az egyik fiatal kerekest, akivel nem sokkal a verseny előtt haverkodtunk össze. Nem volt bennem különösebb indulat, és kíváncsi voltam a pálya nagykörére is. Mivel chip-es időmérés volt, és a chip a rajtszámon volt, ezért kikerültem a rajt-cél kaput: úgy voltam vele, hogy a semmilyen idő is jobb, mint a botrányosan rossz. Ha véletlenül átgurultam volna rajta, a rendszer a versenyidőmként érzékelte volna.
A sráccal „rendben” végigvittük a nagykört – próbáltam itt-ott szélárnyékot adni neki, de nem erőltettem, amikor láttam, hogy a terepen nehezen lehet szoros kötelékben tekerni. A célban is kikerültem a célkaput – biztos, ami biztos. Az eredményhirdetést és a (nyeretlenül végződő) tombolát végigvárva indultunk haza.
Jó tempót mentünk, 25-30 között… és a város határában várt rám a következő meglepi: már 2-3 km-rel korábban feltűnt, hogy valami folyamatosan üt a hátsó keréken, de nem álltam meg megnézni. Az országúti külsőimmel kapcsoltban volt már ilyen élményem, amikor szálszakadás miatt úgy néztek ki, mintha eltörtek volna. Azok is ugyanígy ütöttek menet közben – az öreg MTB-külső tovább ment: egy hangos csattanással kidurrant… és ezzel egy kb 4 km-es sétával ajándékozva meg. Azonnal levontam a következtetést: a hátsó guminak az utolsó lökést (döfést) nem a hazaút adta, hanem a kíváncsiságból végigtekert nagykör… vagyis ha nem kapok defektet az első kiskör vége előtt, akkor az első nagykört még be tudtam volna fejezni, a másodikat azonban nem… vagyis semmiképpen sem tudtam volna befejezni a versenyt!
Az idei évem kerékpározását a defektek különösen élmény-gazdaggá tették, ami mindössze ezzel a versennyel kapcsolatban bánt – mindez azonban nem tántorít el attól, hogy a 2013-as évben már kifejezetten készüljek az MTB-s versenyekre. Az idén kizárólag a Raleigh-el edzettem; volt, hogy mínusz 4 fokban tekertem országúton. 2000 km-t szenteltem alapozásra és csak utána kezdtem gyorsító edzéseket. A 2012-es év tapasztalatai azonban abba az irányba vittek el, hogy inkább futással és montizással alapozzak, és sokkal hamarabb kezdjem el, már valahol november közepe táján, és február közepe táján már gyorsítani kezdjek. Jövőre 40 leszek, az aktuális évi rekordkövetelményem a 40 km/h lesz, minimum 4x5 km-en egy tekerésen belül… A legfontosabb változás azonban a Master 2 kategóriába átlépés lesz, ahol most én leszek a legfiatalabb korosztály. Valójában tehát jövőre, 40 évesen lesz esélyem dobogóra állni a kategóriámban. Szóval – munkára Öreg Izomagár! ):o)
Az Öreg Izomagár, alias Brain Storming, alias Aforizmágus, 2012.09.13.
Utolsó kommentek