Az Öreg Izomagár sportélete

(Egy tömegsporttal, elsősorban futással kapcsolatos fórumon vetettem fel)

Valószínűleg sokaknak az fog az eszébe jutni, hogy "mit mimózáskodik ez itt???", de mivel a tömegsport híveként a mozgást az egészséges életmód részének tekintem, így talán enyhül a "károgásom" éle .... Szerintem az idei év után a versenyszervezők talán elgondolkodnak azon, hogy az "esőnapok" mintájára be kellene vezetni a "hőségnapok" rendszerét. Sorra olvasom, hogy ki mindenki lett rosszul, múlta alul önmagát az elvárásaihoz képest... Az idei év különösen erősen ontotta a meleg napokat, és ahogyan a mínusz 30 fok környékét itt nehezen viseljük (M.o.-on extrém hidegnek számít, ha a napi középhőmérséklet -10 fok alá süllyed), ugyanúgy nehezen viseli a szervezet, ha a napi középhőmérséklet eléri vagy meghaladja a 25 fokot. Most perpill 2-es fokozat van érvényben (az ország nagy részén) ... Ezen fölül még egy fokozat van, amikor 27 fokot eléri vagy meghaladja a napi középhőmérséklet ... Szóval nem tudom, hogy ilyesmi megfordult-e a versenyszervezők fejében, de valószínűleg érdemes lesz elgondolkodni azon, hogy az ilyen napokra tervezett versenyeknek pl. szintidőben mért időtartamát (kezdő és végpontját) csúsztassák el a napi csúcshőmérsékletek időpontján kívülre, különösen olyan területeken, ahol nincs árnyék, és természetesen maga a verseny szintideje se „lógjon bele” (pl. 11 órára bezárólag legyen a szintidő vége, vagy maga a start 6-7 körül legyen) ... Szóval, mint az elején is jeleztem, lehet, hogy vészmadárkodásnak, vagy mimózaságnak tűnhetnek a soraim, de ezen a nyáron szerintem ugyanúgy sokan élhették át a túlhevülést, mint a zord téli napokon a túlhűlést - az emberi test jelzi az elmének, amikor már a határon, vagy azon túl van, és a túl magas maghőmérsékletet már nem lehet akaraterővel, vagy jellembeli erősséggel leküzdeni... és amellett, hogy egészségtelen, szerintem valahol nem is erény, ha olyan körülmények között akarunk magas teljesítményt produkálni, ami messze kívül esik azon a zónán, amelyben a teljesítményünket megteremtettük.

Az Öreg Izomagár (Brain Storming), 2015.08.30.

Az Öreg Izomagár tanácsai egy kezdő kerékpárosnak

Egy kezdő kerékpáros egyszer amiatt aggodalmaskodott, hogy vett egy pulzusmérőt és néhány tekerés alkalmával használva azt látta, hogy a pulzusszáma össze-vissza alakul a tekerései során. Már azon gondolkodott, hogy megkeres egy szívgyógyászt, és EKG vizsgálatot kér, mert annyira szertelenül vert a szíve, hogy ki tudja, tán valami komoly bajt jelezhet az, hogy annyira az előírt zónákon kívül voltak az eredményei. Akkor neki írtam ezeket a sorokat, talán hasznosak lehetnek más kezdőknek is, akiknek komolyabb szándékai vannak.

… Az EKG-t hanyagold, ne legyél hipochonder, csak mert tudod a pulzusszámod. Az első a rendszeresség, és mindig akkor gyorsíts, amikor kedvet érzel hozzá, mert a „mehetnék” azt is jelzi, hogy fizikailag alkalmas is vagy rá. Kezdők módszere, hogy a távot növelik, és ez így van jól, mert ezt adja meg az alap állóképességet.

Ha már képes vagy eltölteni nyeregben 1-2 órát, akkor érdemes elkezdeni emelni a tempót, de csak rövidebb távokon, és ott is az legyen a mérce, hogy mit bírsz EGYENLETESEN.

Felejtsd el, hogy feltekered maximumra a sebességmérőt, mert azt – elnézést a durva minősítésért! – a leghülyébb is tudja, sőt, a leghülyébb csak azt nézi, hogy mi volt a maximum sebessége. Mindig átlagot nézz és mindig adott távon/távokon, és azt emeld, de csak apránként. Pl. előbb legyen biztos, hogy nem külső körülmények segítettek, mint pl. hátszél, vagy lejtő; és ha már többször is sikerült kitekerni egy adott távon egy adott átlagot, akkor azt veheted a szintednek; erre építhetsz úgy, hogy előzetes rápihenéssel, a rövidebb szakaszok időinek állandó ellenőrzésével pár %-kal próbálsz csak gyorsabb lenni, mondjuk 1-2 másodpercet javítasz a kilométerenkénti idődön. Ez nem hallatszik soknak, de ha valóban rendesen mérted fel magad, hamar megtudod, mi a legjobb teljesítményed – ezeken már nem lehet látványosan javítani… csak akkor, ha a felméréseden nem adtál bele apait-anyait. (Ezzel sincs semmi baj – azt is meg kell tanulni, hogy az ember érezze, hogy „Lett volna még több is bennem.”) Ha rendszeresen tekersz, és edzésnaplót vezetsz, rövid idő alatt automatikusan kialakul a "kényszer", hogy egy kicsivel meghaladd a legutóbbi eredményed, és nem is kell több. Ha egy kicsivel jobb vagy, mint múltkor, akkor már jobb vagy, és ez a lényeg.

A kajálásban eleinte az a fő mérvadó, hogy mennyit és mikor eszel, a "csodakaják" nem dobják meg a teljesítményedet, mert ha igen, akkor tuti ártanak is. Másik dolog, hogy az edzettség csak egészségesen fejlődik, és az edzettség egészségesen tart, de mindenképpen váljon szokásoddá a napi rendszerességű vitamin és egyén apróságok bevitele. Fő irányvonal az olcsó C és B vitaminok legyenek, aztán persze a magnézium. Bőven elég, ha valami olcsó multivitamint eszel-iszol napi rendszerességgel, de jobb ha 2-3-szor / nap.

Aki edz, annak többet is kell pihennie, szóval vagy az alvásidőt hosszabbítsd meg egy kicsit, vagy lazíts, amikor csak tudsz – ha célod is van, akkor az energiákat nem a napközbeni téblábolással kell elfecsérelni .... Teli gyomorral éppen kajálás után nem érdemes nyeregbe ülni, csak ha közlekedsz – zaba után emészt a gyomor, hagyd, had végezze nyugodtan a dolgát. Víz a hosszabb távnál (30+ km) legyen kéznél, kulacsban stb. Nagy melegben ne spórolj pár 100 métert azon, hogy nem kanyarodsz el egy ismerős kút felé, ha már szomjas vagy, de még 5-10+ km van hátra. A dehidráció csúnyán megbosszulja magát, de minimum behúzza a féket, de akár ki is üthet a nyeregből. Nem vicc. Az első pár versenyre buliból megy az ember és azért hogy tapasztalatot szerezzen, és nem mindenáron megnyerni, mert olyan nincs, vagy ha mégis, akkor tévedésből vagy az ovis, vagy a nyugdíjas kategóriában indítottak.

Még egy dolog, amivel kezdtem: nem a kütyük fogják az edzettségedet megadni, hanem az elvégzett munka. A szervezeted kütyük nélkül is tudja, hogy mi esik neki szarul, és ha szarul esik valami, normális ember nem erőlteti. Van olyan, hogy a versenyzőt kórházba viszik a célból, mert akaraterőből bírta a célig, de kezdőknél ilyen nincs, ha van, akkor az sokszor az intenzíven (vagy hullazsákban) végződik. Egy edzett, tapasztalt versenyző tudja, hogy mik a testi képességeinek a határai és tud egyensúlyozni rajta – egy kezdő nem. Ha egy kezdő szenved, akkor hülyén csinálja – de edző nélkül is lehet tudni, hogy ne csináld hülyén. A lényeg az, hogy az edzés nem mazochista dolog – majd ha ebből élsz meg, akkor megérheti törnöd magad, de addig inkább az élvezet legyen a fő faktor! JÓ MUNKÁT!

BRAIN STORMING, alias Az ÖREG IZOMAGÁR, 2015.

FUTÁS: 2015.01.04. – 2. alkalom: Ahol elmondom, hogy miért szeretek a városi sötétben futni );o)

Km-gyűjtés, szintentartás, zsírégetőTOURa (futás utáni nudisúly: 78.4 kg)

20.6 km / 1:53 = 5:29.1 / km = 10.938 km/h

BENNE:

1.___5 km (5150m) / 29:37 = 5:45 / km = 10.433 km/h

2.___5 km (5150m) / 25:08 = 4:52.3 / km = 12.294 km/h

3.___8 km / 46:46 = 5:40.5 / km = 10.571 km/h

ÉVI ÖSSZ:

40 km / 3ó 47p

BACKGROUND:

Még jó, hogy mezítlábas hófutást terveztem-szerveztem szombatra… erre a hó ukmufukk elszelelt ):o) – tiszta Murphy-törvénye. De legalább a pálya 99%-a már nem volt havas-jeges, csak az egyik fordítónál, ami jó, mert a kanyarban lehet a leghamarabb eltaknyolni.

Reméltem, hogy korábban tudok indulni, de csak sötétedés után sikerült… és ez szembe juttatta, hogy miért is szeretek én talán jobban sötétben futni. Nem azért, mert érzékeny a szemem, és már a nappali égbolt kékje is zavar… hanem azért, mert akkor a „világ fele” tkp nem is létezik. A nappali fényben fürdő vizuális ingerözön nem tereli el az ember figyelmét a futásról. A közvilágítás pontszerű fényei otthonos szobahangulatot keltenek… fura, hogy ez így együtt a kültéri szabadság és a beltéri biztonságérzet fura egyvelegét adja egyszerre. Plusz még a zene, ami javarészt a külső hangok és zajok majdnem 100%-át is kizárja. No igen – én, amikor futni megyek, nem külső ingerekért teszem; nem azért indulok neki, akár a pályán 15-20 körre is, mert már „nem bírom a négy fal között”, dehogy. Vannak napok, hogy remekül megvagyok otthon anélkül, hogy kibámulnék az ablakon vagy akár kilépnék a bejárati ajtómon – a lakterületem maga is miniatűr univerzum, külön világ, BrainStormingia… Igen, néha elefántcsonttoronyként használom, jól érzem magam benne… mert ott vagyok, és ha kell, magamban, magammal jól elvagyok. De ez is változó – néhanapján „kipárnázott kalodának” érzem, mintha luxusbörtön lenne, ahonnan ugyan akármikor kitehetem a lábam, de hát mégiscsak megvan a „cella-feelingje”. No, persze, ezt így felvázolva már érthető perverzió vonz a kinti, városi sötétségben futáshoz. A lényeg, röviden: a sötétedés utáni városban futás, pláne zenével egyfajta különös meditatív állapotot jelent, amikor kint is vagyok, bent is vagyok… a pályán magam is vagyok, másokkal is vagyok. Olyan érzés, mint amikor az ember egy szép nyári napon, hétvégén egyik délután kiül egy park vagy tér melletti kávézó teraszára és nézi az embereket, hogyan szórakoznak… és jól érzi magát. Része is vagyok egy nagy egésznek, és nem is; ott is vagyok, meg nem is… SZEMLÉLŐDÖM. Az más tészta, hogy közben az elmém egyik része, mint valami szikár, de tagbaszakadt, marcona arcú kiképzőőrmester módjára közvetlen közelről üvölt az izmaimnak, hogy hagyják békén a gazdi egyéb elmemezőin önfeledten ugrabugráló gondolatokat kedvükre viháncolni, és törődjenek a saját dolgukkal… ):o)

Egyébként pedig – dacára annak, hogy egész jól tudok angolul, nemigen szoktam figyelni a futós zenéim szövegét. Ami futáskor számít az a ritmus, az összhangzat, ilyesmik… mondhatni a vokál csak fűszerezi, emberibbé teszi, simogatja az ember bensőjét, miközben mindez eltereli a figyelmét arról, hogy a tüdejét esetleg már majd kiköpi… Szóval nem szoktam a szövegeket figyelni, az én kedvenc drum&bass sportzenéimnél meg nem is nagyon az a lényeg. Néha megnézem a szövegeket, és akkor időnként igencsak megdöbbenek, mennyire megkönnyeztetően szép és egyszerű szavakkal megírt szövegekkel szövik át ezeket a zenéket. Mint pl. ez is: https://www.youtube.com/watch?v=MRUM7Q-WOy8

Visszatérve a mai futás tanulságaira: azt hiszem fagypont fölött pár fokkal felesleges 4(+1) réteg a felsőtesten – most kicsit túlzásba estem. Legutóbb is éreztem, hogy tán’ sok rucit vettem magamra, de most kifejezetten kellemetlen volt. Persze elég élesen vágó szél is fújt, így csak módjával vetkőzgettem. Lényeg a lényeg: amikor hazaértem megmértem, mennyi cucc volt rajtam: 3.6 kg-ra jött ki. ha ehhez még hozzáveszem, hogy fogynom kellene, legalább 4-5 kilót tavaszig… Csak, hogy ösztönözzem magam, közszemlére teszem a súlyom, minden futás után… ami persze csalás, mert olyan 15 km fölött ebben „benne van” még jó egy liternyi izzadás is, de hát ennyi kegyes hazugság még belefér, nemde?????? ):o)

FUTÁS: 2015.01.01. – 1. alkalom:

Km-gyűjtés

20 km / 1:53:36 = 5:40.8 / km = 10.563 km/h

Benne:

1.___5 km (5150m) / 28:50 = 5:35.9 / km = 10.716 km/h

2.___5 km (5150m) / 26:34 = 5:09.5 / km = 11.631 km/h

Évi össz:

20 km / 1ó 54p

BACKGROUND:

Sokszor kérdezik az országúti kerékpárosokat, hogy miért borotválják, vagy legalábbis vágják a szőrt a lábukról. A sok lehetséges válasz közül (légellenállás, sérülés esetén könnyebb ellátás, esztétika, stb.) az én „kedvencem” az, hogy a menetszél így sokkal jobban hűt (amellett, hogy feleannyit kell szappanozni és törülni fürdéskor ):o) ). Így van ez a futásnál is – minél kevésbé van beburkolva a test, minél jobban szellőzik minden testtájékunk, annál felszabadultabban, annál könnyedébben tudunk mozogni, jelesül – futni. Ámde TÉL van, és már a mínuszok sem röpködnek, hanem jéggé fagyva merevednek le a levegőben, amit már nem harapni lehet, merthogy maga a hűvös levegő harap vissza. Ergo – fel kell öltözni rendesen, ami több réteget, nagyobb súlyt, nehézkesebb mozgást jelent.

Az utóbbi napok lazább kocogásai után most fel akartam mérni legalább egy erősebb 5 km-t egy alaposabb bemelegítés után, de már az első köröknél éreztem, hogy szinte „fojtogat” a menetfelszerelésem. Szinte olyan volt, mintha valaki szorosan átölelt volna, és szabályosan összeszorította volna a mellkasom. Nem, semmiféle másnaposságom nem volt, beteg sem vagyok (na jó, igaz, hogy 6-körül feküdtem le aludni, és 1 körül ébredeztem) – mindez a ruházat műve volt. … Szóval nincs semmi baj a hideggel, de az eredményeken látszik, hogy a ruci az bizony lassító-faktor, akárhogy is nézzük.

FUTÁS: 2014.12.14. – 104. alkalom

5 km-es felmérések. Közben: Vad szörfözés a zene hullámain, és futás a téridőben. (Ez a beszámoló kissé hosszúra sikeredett… de aki végigolvassa, az megérti, hogy miért… ):o) )

17.4 km / 1ó 26p = 4:55 / km = 12.2 km/h

BENNE:

1.___5 km (5150m) / 25:45 = 5:00 / km = 12 km/h

2.___5 km (5150m) / 25:58 = 5:02 / km = 11.9 km/h

3.___5 km (5150m) / 24:08 = 4:41.16 / km = 12.12.803 km/h

ÖSSZEGZÉSEK:

2.+3. = 10.3 km / 50:06 = 4:51.84 / km = 12.335 km/h

A bemelegítés mért 5 km-ével együtt:

1.+2.+3.= 15.450 km / 1:15:51 = 4:54.5 / km = 12.221 km/h

ÉVI ÖSSZ:

1435 km / 126ó 6p

BACKGROUND:

Mára már nem terveztem lazsálást… Az utóbbi egy hónapban (egészen a Darus futás óta, ami azért a várakozáson felül sikerült) volt minden – egy hetes kihagyás, behalós lábszárlerobbanás, óvatoskodó kocogó futrinka… csak egy futást éreztem maradéktalanul a magaménak, a legutolsó 3 x 5 km-es felmérést, még a múlt héten, de az már egybeesett a rosszulesett lábszárkínnal, ami miatt az Öreg Izomagár majd össze esett… De tanulunk a hibákból, felépülünk halottainkból és kész.

Persze az induláskor még bennem van a para, hogy „jajj-jajj, csak óvatosan” … Na de tudja valaki, milyen érzés egy sportkocsiban ülni, amivel már tudjuk, milyen száguldozni, és lépésben kell haladni vele, nehogy lerohadjon? Na, ilyen érzés a bemelegítés – még akkor is, ha tudom, hogy muszáj megálljt parancsolni az ügybuzgalomnak, és alakítani kell azon a rossz szokásomon, hogy az edzésem elejétől a végéig egy tempót nyomok. „Öreg járgány szívatóval indul”, és az Öreg Izomagár sem fiatal már, kell neki a ráhangolódás…

Ennek ellenére a bemelegítés meglepően gyorsra sikerült, hajszálpontosan sikerült tartani azt a tempót, amit a Szorgosoknak jeleztem is (bevallom, némiképp önmotiválásként is mertem „kihirdetni”, hogy ha valaki 5 perc körüli tempót akarna menni, akkor adom hozzá a „húzónyulat” ma este – így aztán biztosan azon leszek, hogy így is legyen).

Így is lett, egészen az első 5 km végéig. Néztem az órát: 25:45 az 5x1030m, vagyis ez kb 5:09-es 1030m-es kör, ahol a 30m kb 8-9 másodperc, ergo hajszálra 5p/km. „Rendben” – gondoltam, „akkor ezt csak tartani kell tudni”. De titkon legbelül felsejlett, hogy ez még csak a 6. lefutott km volt, tehát még 1-2 kör kell, hogy rendesen bemelegedjek, ami után az a tapasztalat, hogy gyorsulni szoktam, mert akkor már élvezetből futok.

Beugrott közben, hogy mennyire érdekesen jár egy idő után a rendszeresen futók, vagy a tempóra nagyon odafigyelő sportolók agya, ha a mozgásuk jellemzéséről, az időbeliségéről vagy a távokról van szó. Valahol olvastam, hogy a régóta hosszútávú állóképességi sportokat űzők, különösen a futók és a kerékpárosok (ahol azért elég könnyű nagyon elnézni a kezdeti tempót, aminek aztán igen súlyos böjtje lehet) a tervezett távhoz mérten ösztönösen képesek beállítani a kezdeti tempót; azt, amivel a legnagyobb átlagsebességgel képesek végigcsinálni a távot. Na, ehhez azért kell jó pár ezer lefutott km, és pár 10.000 km-nyi kerékpározás… Jómagam is ehhez mérem az edzéseimet – hacsak nem valami speciális felmérést végzek, akkor már a kezdetekkor törekszem a végig tartható tempót felvenni. … És csak mert már jóideje így teszek, és a magam szintjén eredményesen, ezért merem kijelenteni, hogy ez inkább művészet, vagy egy speciális jógaforma talán, az adott dologban magas szintű testkontrollal. … A kerékpározásnál a legfontosabb adat, amit folyamatosan figyelek, az az átlagsebességem – az a sebesség, ami az egész távra érvényes. A futásnál is a teljes, mérté távra vonatkozó átlag az, ami igazán jellemzi a teljesítményt. Persze, volt nekem is edzőprogramos kütyüm (amit persze használnék is, csak most egy icipici döccenő volt a rendszerben, mert az én nyomorult, alsókategóriás okostelómat ellopták), és egy-két alkalommal még érdekes is volt, hogy km-enként a fülembe duruzsolta az aktuális p/km tempómat, ám hamar idegesíteni kezdett ):o). Kisebb-nagyobb bénázások után, éppen, amikor kezdtem megszokni, hogy nem kell különösebben számolgatni az edzések után, akkor fosztottak meg tőle. De lesz majd még ilyen. A számolgatást már megszoktam, és én is gyorsan tudok megbecsülni aktuális adatokat – a számológépen kimódoltam már azokat a villámgyors számolási trükköket, amivel könnyen és gyorsan lehet pár részeredményből sokmindent kiszedni.

Mondjuk a mai napi edzésem pulzusadatait megnéztem volna – az első 5 km „papírforma” 5p/km-es tempója szinte elvárható volt. Az utána következő 5 km-en kissé, tényleg csak egy nyúlfarknyit( J ) visszavettem, és 2 másodperccel csúsztam 5 perc fölé. … Ez azért érdekes, mert az egyik hihetetlen futótársam kezdett felzárkózni mögém, és én erre ösztönösen gyorsítani kezdtem, legalábbis úgy tűnt. Körről-körre láttam, hogy 20-30 méterrel megközelít… Ez azt jelentette, hogy a km-tempója kb 10 másodperccel jobb volt az enyémnél. Még ebben a hónapban, éppen talán a 100. futásom alkalmával szintén ugyanígy felzárkózott, és csak a versenyszellem segítségével tudtam elérni, hogy ne érjen utol. (Tudom, most egyesek azt gondolhatják, hogy „ez milyen gyerekes hozzáállás”, meg „kész dedó” – nos, lehet, de ez nálam ösztönös. Ha mélyen legbelül tudom, hogy van még bennem lehetőség a magasabb teljesítményre, ez áttételesen ebben a formában szokott kibukni – csak versenyhelyzet kell hozzá, és az máris ember jobban teljesít. Ha tudom, hogy nem a tempóval, hanem pl. a távval akarok gyürkőzni, akkor nem megyek bele ilyen „virtuális kakasviadalba”.) Ugyanúgy, mint amikor ösztönzi a sportolót, hogy utolérjen valakit (ez az Öreg Izomagárra maximálisan érvényes), úgy az is, ha nem akarja, hogy utolérjék… Szimbolikus harc ez, az igazán jó fajta – különösen úgy, hogy pontosan tudom, milyen megterhelő az ember számára agyilag az is, amikor üldöz valakit, de közben kontrollálni kell a tempóját. Az ilyen „üldözéses versenyek” a színfalak mögött nagyon is mozgalmasak, nem csak arról van szó, hogy ketten futnak (vagy tekernek), finoman kell egyensúlyozni az „ezt még bírom, de azt már nem, vagy ha igen, nem sokáig” között. Talán azért is szeretem az ilyen „gyorsmeneteket”, mert egyben intellektuális kihívás is… no nem mintha az ultrahosszútávok nem lennének azok – ahol az ember elsősorban önmagával küzd, egészséges skizofrénként.

Lényeg a lényeg – futótársam végül nem ért be, bár gondolom őneki aznapra annyi volt a kitűzött penzuma. Ilyenkor eszembe jut, hogy jó ez az egyedül futás, de az ilyen inspiráló futótársak nélkülözhetetlenek az ösztönzéshez… ha úgy vesszük, részben ezért is járok és járnak az emberek versenyezni.

Na, inspirációnak azonban nem maradtam híján … a múlt alkalommal letesztelt zenék maximálisan jól működtek, és erősebben préselték ki az agyamból a kellő motivációt, mintha az életemért kellett volna futnom. Legalábbis úgy éreztem. ):o)

Korábban már megemlékeztem arról, hogy mennyire fontos számomra a zene a futáshoz és a kerékpározáshoz – érdekes módon a hétköznapi életemhez nem igénylem úgy, mint régen, sőt: ma már kifejezetten zavar, ha valamit figyelmesen akarok elolvasni, vagy oda kell figyelnem valamire. (Vezetéskor és kerékpározáskor is, a bonyolultabb helyzetekben inkább kikapcsolom a zenét, mert zavar a koncentrációban.)

Ma magam is meglepődtem a „zene erején” – a „Feint: Snake eyes”-a https://www.youtube.com/watch?v=cvq7Jy-TFAU úgy épül fel, hogy a melodikusabb részeket eszeveszett tempójú gyors, pattogós betétek szabdalják fel. Tökéletes volt a tempófokozó sprintekhez. Éreztem, hogy a lépéseim szinte maguktól megnyúlnak… Beugrott Tom Cruise rohanása a Mission Impossible 3-ból. (itt egy montázs ezekről: https://www.youtube.com/watch?v=b0S5ErGZKG4 … ):o) Ezek jó gondolatébresztők ahhoz, hogyan lehet egy városi futást egy kis fantáziával ötvözött sprintekkel megfűszerezni.)

Közvetlenül ezután a muzsika után egy másik, hasonlóan impulzív szám következett: A Márix Futurebound-tól az All I know: https://www.youtube.com/watch?v=o_ofHHlSdcU. Ennél a muzsikánál nem volt kecmec: már nem is én, hanem a zene dobálta a lábaimat előre, és meg „kényelmesen hátradőlhettem, és élvezhettem”… amellett, hogy a közben feltörő endorfin-sokktól már a sírva fakadás határán voltam: feszítő mellkasi érzés (nem, nem légszomj ):o) ), az az érzés, amikor ha felgyülemlett érzésáradatot „kiengedné” az ember, akkor abból hangos zokogás lenne, és persze az egész testet átjáró bizsergés… Amikor egyeseknek felvetem, hogy ez bizony a szex-szel egy az egyben összevethető élvezet, aki nem fut, az meg van győződve róla, hogy „Bakker, ez valami éjszakai futó perverz”… Ezért is nem nagyon szoktam ezt hirdetni, csak ilyen szűk körben. );o) Tény, ami tény: az utolsó 5 km-emen 20 másodperccel jobb tempóban futottam, mint az előtte lévőben. No, nem is… inkább repültem… ):o)

FUTÁS: 2014.12.11. – 103. alkalom

Iramtartó km-gyűjtés, városi BS-vadászat és zeneteszt – avagy: egy tipikusan visszafogott ámokfutás.

18.4 km / 1ó 40p = 5:26.2 / km = 11.035 km/h

BENNE:

1.___5 km (5150m) / 27:50

2.___5 km (5150m) / 28:10

1.+2.= 10.3 km / 56p = 5:26.2 / km = 11.035 km/h

ÉVI ÖSSZ:

1418 km / 124ó 40p

BACKGROUND:

A mai futásra látszólag nagyon „futtában” készültem – este 7-ig munka, utána sebtében öltözködés (az éppen megszáradt futócuccokba, amiket előző éjjel mostam ki), és start. A pálya előtt közvetlenül félvakon és süketen szaladtam el az éppen edzést befejező és elsétáló Szorgosok mellett: süketen, mert zene szólt a fülemben, és félvakon, mert ugyan farkasvakságom nincs (időnként kissé sárgulnak a fogaim, annyi sárgarépát eszek ):oP ), de a kontraszt nélküli fényhez nem tud alkalmazkodni a szemem, így olyankor olyan vagyok, mint egy napszemüveges T-Rex, aki még a mozgást is alig érzékeli. Ezúton is elnézést kérek azoktól, akik megszólítottak, de nem válaszoltam.

Kissé kétkedve indultam neki a bemelegítésnek, de nagyjából az történt, amire számítottam: a fokozottabb tempó miatt megint előjött a lábszárfájásom, de addig kísérleteztem a tempó csökkentésével, mire csillapodni kezdett és úgy a 4. km-nél már elmúlni látszott.

A futásom egyben „zeneteszt” is volt, ugyanis előző éjjel legalább 20, eddig teljesen ismeretlen számot is feltettem a kütyümre – valójában majd a kerékpározásnál lesznek segítségemre. (Bicajozás közben valahogy jobban igénylem a figyelemelterelő muzsikát.) Szóval csupa „agresszív”, vagy erőteljesen dübörgő, vagy pattogós, szó szerint futó talpalávaló D&B zenék. Érdekes, hogy nem emlékszem arra, hogy annakidején bármikor is hallgattam volna ilyesmit – nem azt mondom hogy nem tetszett ez a fajta zene, de nem keltette fel az érdeklődésemet. Aztán az egyik tanítványom mutatta meg, azzal a kiegészítéssel, hogy „Na és itt van valami, ami neked biztosan nem fog tetszeni…” – és dehogynem! Kiderült, hogy ebben a kategóriában vannak olyasmik, amik lendületes üzemanyagot tudnak adni ahhoz, hogy az ember tartani tudja a kellő tempót, lépésfrekvenciát, stb., és ki tudja zárni a külvilágot. … Bárki mondhatná, hogy „Áááá, akkor te nem is igazán szeretsz futni, ha csak zenével vagy képes csinálni.”, és én pedig azt mondanám erre, hogy „Ja, igen, de zenével szeretek és úgy sokkal jobban élvezem és sokkal jobban is megy.” Egy kicsit olyannak érzem a „a futást csak magáért” mentalitást, mintha valaki azt mondaná, hogy egy dolgot csakis egyféleképpen lehet csinálni, vagy mint pl. amikor valaki maximálisan meg van elégedve az autójával, és azt hangoztatja, hogy mindenkinek olyat autót kellene hajtania. Ezt sosem értettem – a futás részemről javarészt egy sokoldalú eszköz: egyrészt segít a kerékpáros (és persze a futó-) teljesítményem megtartásában és fejlesztésében (amióta újra futok, robbanásszerűen eredményesebb lettem: az idei 12 versenyemen, amiben 2 háziverseny és 2 edzőverseny is volt, 9-en dobogós helyet értem el: 4 db 1. hely, 2 db 2. hely és 4 db 3. hely, és a többin is egyéni legjobbakat sikerült elérni); segít a testsúlyom kordában tartásában (bizony, a kilók elleni harcban ez a könnyebb „oldal”, a diéta sokkal, de sokkal „sötétebb”); megszabadít a felesleges stresszektől; hovatovább élvezem is (MÉG HA ZENÉVEL IS!!! ):o) ); és sok érdekes emberrel hoz össze… úgy is mondhatnám, hogy a rendszeres sport és a versenyzés lehet az egészséges, modern és civilizált ember „kocsmázása”.

No de, visszatérve a futásra: a bemelegítő 5 km után kivitt a lendület a városba – nem voltam ugyan überfitt, de a lábszárfájásom „kifutottam”, és a most először hallgatott zenék is elég jónak bizonyultak. Kíváncsi lettem, menne-e egy kis BS(Bike-Sprint)-vadászat.

Már alig 1 km után bekanyarodott elém két bicajos, két tizenéves srác, de ők fiatalosan gyorsak voltak – az Öreg Izomagár meg most nem :/ … De azért 5-600 méterig megpróbáltam tartani velük az iramot. Közben eszembe jutott, hogy ilyen érzés lehet a ragadozóknak is a napi rutinja: az esetek 90%-ában sikertelenek, és nem érik utol a prédát – de éppen azért ragadozók, mert nem adják fel. Én is lejjebb vettem a tempót, vissza a normálra (már ha az 5:30 körüli km-eket normálisnak lehet nevezni) – éreztem, hogy a szokásosnál sokkal több ruha erősen visszafog.

A városközpontba visszakanyarodva elfutottam a központi bódésor között, ahol néhányan forralt bort kortyolgattak és valami frissensültfélét majszoltak – megcsapott a szegfűszeg illata, amikor elsuhantam mellettük… Majd néhány kerékpáros mellett is, akik között lehet, hogy ott volt pár fixis srác is, akikkel együtt sprintelgettünk még pár hete a városi éjszakában. Oda akartam inteni nekik, de valószínűleg nem ismertek volna fel abban a göncben.

Jó félórányi, nem túl eseménydús „vadászat” után úgy döntöttem, hogy felmérem még egy 5 km-emet a pályán – reméltem, hogy nem lassultam túl sokat. Igyekeztem nagyjából állandó tempót tartani – az új zenékkel nem volt nehéz.

A pálya környékén már leült a fagypont-körüli pára, ami kezdett ráfagyni, és ez kissé síkossá tette a felületet. Ez kifejezett hátránya sajnos, mert ha befagy a pórusaiba, akkor kifejezetten veszélyessé is válhat – tavaly nem egyszer kóstoltam bele a letaposott hóba, amikor a kanyarokban én és a lábaim nem egyirányba akartak menni, ami miatt vasmacskaként döntötte el a fejem a vitát: egyesen a talaj felé vette az irányt. Ilyenkor a beton a jobb opció – az is kemény, de alapban nem csúszik.

Magam is meglepődtem, amikor itthon kiszámoltam a mai futás végét: 11 km/h fölötti átlagot sikerült tartani (5:30 alatti km-ek), ami a pár nappal ezelőtti bengaságomat tekintve egész jó eredmény. Érdekes módon nem is fáradtam el annyira, mint szoktam: fura, hogy az 4:50-es és 5 perc / km-es tempó között mekkora különbség lehetséges, mármint teljesítményigény szempontjából. Az 5:30 körüli tempó kifejezetten „pihentetőnek” tűnt, még 100 percnyi futás után is.

FUTÁS: 2014.12.09. – 102. alkalom

Km-gyűjtés, „statisztikai” futás – avagy: A futás költészetének matematikájáról…(Szóval, itt aztán most minden van ):o) )

18 km / 1ó 52p = 6:15 / km = 9.86 km/h

BENNE:

5 km (5150m) / 29:38 = 5:45 / km = 10.434 km/h

ÉVI ÖSSZ:

1400 km / 123ó

BACKGROUND:

Nem elírás, ez valóban egy „statisztikai” futás volt – nem a legszerencsésebb elnevezés, és lehet, hogy nem is pontos arra a törekvésre, hogy „kikerekítsem” az edzésnaplóm adatait: jeles esetben éppen 18 km kellett ahhoz, hogy 1400 km virítson az idén lefutott kilométereim helyén. Minderre az évben összesen 123 órát szántam… ha nem vesszük számba a sok-sok egyebet, ami ugyebár a futással jár, (attól eltekintve, hogy ezt olyasvalaki írja itt, aki elsősorban délután dolgozik, és egyébiránt imád ágyban lustálkodva vagy fotelben terpeszkedve és nasizva mozizni, és huszonszáztrillió dologgal foglalkozni… ):o) ). Az idei össztempóm 5:16.3-as km-eket jelent, (ami 11.382 km/h… Bevallom, az én agyam könnyebben értelmezi a km/h-ban megadott tempót, biztosan azért, mert ha a mélyemre nyúlna egy lélekbúvár és kifordítana, akkor egy kerékpáros forma kimérát húzna ki belőlem.)

Na de, a mai futásról pár szót: igaz, a mai egész napos esőben teljes 3 fokkal voltunk fagypont fölött, és ez az az időjárás, amikor az országúti kerékpárosok, de még az MTB-sek is a legmélyebb depresszióba esve vagy a nyári élményképeket és videókat lapozgatva ápolgatják a lelküket, a futókra nem „jött még a dér” (az majd akkor jön, amikor megjön az ónos eső – na, akkor a kerékpárosok már eret vágnak, a futók pedig sűrű zuhanásélményekkel térnek idejekorán haza a napi „futiból”). Én magam előhúztam egy régi, viszonylag vastag futó-kerékpáros kombó-nadrágot (térdvastagított és vékony ülepbetétes) és még egy extra sálat a szokásos téli cuccokra, és start. Kellett most a futás, mert tele volt a fejem – a tanév már javában tart és ilyenkor már nálam is dömping van: ekkor döbbennek rá diákok és szülők, hogy egy nagyon fontos tantárgy hiányzik a listáról; nevezetesen a „Tanulásmódszertan”, vagy valami hasonló… és napközben egy verseskötet szerkesztettem – és soha nem gondoltam volna, hogy a versolvasás is ennyire kimerítő tud lenni, amellett, hogy roppant tanulságos is. … Ami persze ugyanúgy igaz a futásra, pontosabban a „futkosásra”, mert itt a rendszerességen van a hangsúly. A mai futás jellegét is egy erős tanulság határozta meg, mégpedig az a lábszárfájdalom, ami egyértelműen jelezte, hogy bizony ilyenkor vissza kell venni a tempóból, és mivel most nem a tempó a főszereplő, így a városban kószálás mellett ugyanezt megtehetem fejben is.

Az első 6 km alatt nagyjából belőttem a tempóm, talán be is melegedtem, találkoztam egy futókolléganővel, aki mezítláb futott, és a rövid szóváltásunk végén abban maradtunk, hogy ha leesik az első hó, csatlakozom hozzá; ismétlőre állítva hallgattam egyetlen zeneszámot (amíg meg nem untam); és minden körben lerugdostam néhány akácfa(vagy milyen?) termést a pályáról. A napokban már javában folyik a mellékpálya építése, és már a főpályára való bekötése is ki van jelölve: ahogy elnéztem, valószínűleg lesznek ütközések, hacsak ki nem lesz jelölve ott is egy kötelező irány. Egy érdekes 8-as alakú csavart nyomvonalon lehet majd egyszerre használni a két pályát, vagy csak a rövidet, egy olyan pályán, ami finoman felível a főpályára majd kb 50 méterre onnan pedig le lehet kanyarodni a folytatására. Sajnos a lakosság nem futó része a főpályát is gyakran kénye-kedve szerint használja gyalogjárónak, így kérdéses, hogy ha jobban kiterjeszkedik a futók mozgásköre, akkor ezt hogyan lehet majd összeegyeztetni pl. a város egyéb részeiről is odasereglő, és ott a kutyáikat póráz nélkül futtató és összeengedő emberekkel. Az biztos, hogy lesznek hangos viták – ahogy velem is előfordult, hogy a pályán sétálgatóknak jeleztem, hogy ez nem sétapálya, majdhogynem meglincseltek, és egy kutyatulaj is fenyegetőzni kezdett, amikor megkértem, hogy hívja vissza a pályán szaladgáló nem kis termetű kutyáját. Érdekes lesz, az biztos… Ám ebben az időjárásban a soft-tempó (6:00-6:15) mellett az ember elég, ha az eső csobogására, a szél csapkodására és zúgására és persze a saját gondolataira figyel… mert hogy nemcsak kutyasétáltatók meg sétálgatók, hanem még a kutya sem volt sehol, még az utcán sem, autót is alig láttam.

8 km után lekanyarodtam a pályáról és a még nyugisabb kertváros felé vettem az utam – egy rövid, beugrós baráti látogatás után még volt majd egy óra a tervezett időből, így a város pereme felé indultam.

A mélységesen sötét erdő peremén kanyargó bicikliúton lépdelve jutott eszembe, hogy a most szerkesztett verses kötethez mindenképpen kellene készíteni egy elemző-gyűjteményt is, összeszedve a versek kiváltó okát, történetét, hátterét és kiragadni néhány szótani érdekességet is… és persze futás közben mindezek az agyalások visszahullottak a futásra is. Hiszen minden lelkes és tudatos futó, aki edzésnaplót ír, az tudja, hogyan alakul, fejlődik a stílus, hogyan csiszolódnak össze a lépések, hogyan alakul át a kezdeti „bénázás”, zihálás, görcsösség ritmikus légzéssé, harmonikus összetettséggé, előrelátó tervszerűséggé … akár egy csiszolódó stílusú költő versei. Egy futó, aki alkalmanként visszaolvassa az edzésnaplója bejegyzéseit ugyanolyan, mint amikor egy költő visszaolvassa a régebbi verseit: ekkor viszontláthatja a kezdeti baklövéseket, botlásokat, durva hibákat, mellélövéseket… és mint minden hibákkal való szembesülés, ez is építi és fejleszti a jellemet, a személyiséget és hovatovább az eredményeket: míg a futó jobb futóvá válik, kitartóbb lesz, és mindig képes lesz fejleszteni magán, mert nincs két egyforma futás; addig a költő harmonikusabb és dallamosabb szóépítményeket szerkeszt, kevesebb szóval többet tud mondani így érzékletesebb képet alkotni, mint egy festmény vagy akár egy hosszú esszé.

És a matek – ez is a fejemben volt. Érdekes módon az egyik probléma ott is a kifejezőkészség hiánya az egyik baj, míg van egy másik, ami ennél is nagyobb: manapság elfelejtettek valamit megtanítani a matektanárok, valamit, amin áll vagy bukik a tudatosság, a célorientáltság, az ésszerű tervezőképesség. Ez pedig nem más, mint az eredmények ellenőrzése. Milyen érdekes, hogy ez is összekapcsolható a futással (hah, mi nem? ):o). Mennyi sok szép elképzelés szokott dugába dőlni minden verseny vagy nagyobb felmérés alkalmával. Egy futóverseny ugyanolyan kegyetlenséggel jelzi vissza minden edzés során gyakorolt naivitásunkat, akár egy egyenlet ellenőrzése. Meglepő módon sok, felnőttkorában futni kezdő ember ekkor veszi hasznát az iskolai matematika és egyéb ismereteinek – jómagam hosszan tudnék mesélni arról, mennyi számolásos tapasztalat kell ahhoz, hogy akár egy egyórás országúti kerékpáros felméréshez mennyire matekkal a fejben kell tekerni: ott is, akár egy egyórás terjedelmű futóversenynél, amire legalább pár hétig készülnek, minden lépésnek, minden pedáltaposásnak jelentősége van. Nem véletlenül mondják, hogy „fejben is futni kell, nem csak lábbal”. …

A futásom vége felé visszakanyarodtam a futópályára, hogy felmérjem, mennyire lassultam. A futás elején 5:45-ös km-eket futottam, a végén ez lelassult 6:30 körülire, így – amennyire az átázott sapka alatt és kb. 10 perce már eléhezett fejemben kikalkuláltam, hogy nagyjából 6:15-re jön ki az összátlagom, így ehhez mértem azt az időt, amit még le kellett nyomnom a 18 km-hez. Igazából már annyira éhes voltam, hogy valahol 15-16 km környékén már azt latolgattam, hogy hazafelé kanyarodok, de a már megtett úthoz képest az a 2-3 km már igazán „semmiség”… no igen, ez tipikus futó-logika. ):o)

Még a hazaérkezésem előtt eszembe jutott, hogy talán most is meg kellene mérnem a ruhámat, amit 1-2 évvel ezelőtt, amikor alaposan eláztam: akkor jó 4 kilónyi pluszt jelentett az gönc.

Megkérdezték: „M A R A T O N ! Milyen érzést vált ki belőletek? Kinek mit jelent ez a szó?”

A válaszom:

20 évvel ezelőtt cél volt... Ma már eszköz lenne, de eszköznek talán túlzás. A hétköznapi megszállottság egyik sarokköve, a függőség egészségesnek tartott formája - ám sokan meggondolatlanul vágnak bele. Amióta tapasztalatból tudom, hogy a "futás barátja a kerékpározásnak, ám a kerékpározás nem barátja a futásnak" a futás nálam a kerékpározó teljesítményem turbósítója és a fogyás hatékony kiegészítő eszköze... Egy bizonyos koron túl azonban már többet követel az emberből, az idejéből és az energiájából, és felemésztheti az embert a folyamatos maratonra készülés - no persze itt azokról beszélek, akik a fej-fej melletti küzdelmet szeretik, ami kb. a 10. és a 20. km között élesedik ki, ám 30 km után a túlnyomó többség már önmagával küzd, majd a célba érkezve magával ragadja az endorfinsokk, ami túláradó eufóriát okoz, csökkentendő a fáradtság és az esetleges sérülések fájdalmát... Röviden talán a modern tömegsport egyik legegészségesebb mazochizmusának mondanám, ami azért mozgatja meg mélyen az embert, mert százezer éveken keresztül ez volt az elsődleges eszköze a vadászatok és a menekülések során... ):o)