Az Öreg Izomagár sportélete

Kézállás tanulás BS-fokozatai: 1. bírnánk-e, 2. szédülnénk-e, 3. bukfenc, 4. hidalás, 5. hollóállás, 6. kézen járás, 7. kézen állás

„A KÉZÁLLÁS

A kézállás már bizonytalanabb (labilis) egyensúlyi helyzetet jelent pl. a fejállással szemben, mert a súlypont magasabb helyre kerül az alátámasztási pont által képviselt forgásponttól, és maga az alátámasztási felület is kisebb.
Mikor a kezeket letámasztva a földre a hátsó lábbal lendítünk felfelé, akkor a törzsnek adunk ezzel egy forgási impulzust. A talajon maradó lábbal erőt (F) gyakorolunk a talajra. Ennek reakcióereje (Fr) a csípőn keresztül a törzsnek ad további forgatónyomatékot a horizontális (súlyponton átmenő) tengelyre vonatkoztatottan. A forgáspont (Fp) és az erő (Fr) közötti erőkar (k) szorzatának eredménye az óra járásával ellenkező irányú, pozitív előjelű forgatónyomaték (M=Fr x k). Ahogy emelkedik a tornász lába a talajról, fékező erőt jelent az egész test súlypontjában ható G súlyerő. Ez csökkenti az impulzusnyomatékot. Az erőket pontosan úgy kell megválasztani, hogy sem több, sem kevesebb ne hasson, csupán annyi, melynek hatására a test függőleges helyzetbe kerül, s ezt hosszú ideig képes a tornász megtartani. Ha túl sok volt a forgási impulzus a lendítőlábnál, akkor túlforog a test a függőleges helyzeten, hanyatt esés lesz a kísérlet vége. Kevés lendítőerő pedig nem lesz elég a függőleges helyzetbe kerüléshez, a súlypontban ható súlyerő visszakényszeríti a tornászt a kiinduló helyzetbe. Kis hibákat izomerővel még korrigálni lehet a váll- és hátizmok segítségével, homorítva, ill. az alkar csuklóhajlítóival, feszítőivel, de ez már természetesen a szép kivitel rovására fog menni. Ha a kézállás végső helyzetében a testrészek, és főleg a törzs részsúlypontjai, valamint az egész test súlypontja közel egy vonalba esnek, akkor ezt a helyzetet könnyű sokáig megtartani. Erősen homorított törzs, hátradőlő lábak esetén, tehát amikor a részsúlypontok a teljes test súlypontját és az alátámasztási pontot összekötő vonaltól távolabbra kerülnek, akkor fokozott izomerővel lehet csak a helyzetet hosszú időre biztosítani. Különösen a vállöv-karizmokra és a csípőizmokra, valamint szalagokra hárul a feladat."

- így írnak a kézállásról a Dr. Barton József által íródott BIOMECHANIKA c. könyvben... . Gondolom mindenki érdeklődéssel és annál nagyobb értetlenséggel olvasta, hiszen valószínűleg senkinek sem az volt az első gondolata, hogy „rajta, két kézre!” Lássuk, hogyan lehet gyakorlati értelmet vinni az elméletbe?

A kézenállás valami olyasmi, ami félig visszavezet minket a két lábra emelkedésünk előtti időkbe, amikor még a hétköznapos közlekedésre többnyire a mellső végtagunkat is használtuk; félig pedig előre vezet minket valami olyasmi állapotba, ami az átlagemberek fölé emeli a fizikai képességeinket.

Mind az általános iskolában, mind a középiskolában szinte törvényszerű, hogy a gyerekek és a fiatalok legalább egyszer letámaszkodnak a talajra és fellendítik a lábaikat, remélve, hogy talán elsőre sikerül valami, amiről még csak azt tudják, hogy addig még nem próbálták. Durva becsléssel kb. 0%-ra tehető azoknak az aránya, akiknek ez valóban sikerül. A középiskolában benne foglaltatik a testnevelés tananyagban a kézenállás gyakorlása, esetlegesen végrehajtása a minden évben szokásos talajgyakorlat-sorban. Többnyire csak a gyakorlatsor elején kell kézenállásba lendülés néven említve megpróbálkozni vele, amiből kb. 100%-os arányban egy egyszerű, nyújtott lábú bukfenc szokott válni.

Valószínűleg mindenki észrevette, hogy amellett, hogy megkövetelik, szinte sohasem tesznek említést arról, hogyan lehet megtanulni a kézenállást.

A kézenállás egy nagyon bonyolult kinematikai és idegélettani folyamat. Miért? Nos, ha olyan egyszerű lenne, akkor sokkal több embernek sikerülne, még azok közül is, akik csak szeretnék. Nézzük meg, mi minden történik, amikor kézen állunk. Először is, a teljes testsúlyunk ekkor a tenyerünkön, a karjainkon, a kulcscsontunkon és a gerincoszlopunk felső szakaszán támaszkodik, amit az evolúció úgy alakított ki, hogy általában nem kell a testsúlyhoz hasonló tömegeket aktívan mozgatnia, sem támasztania.

Ilyenkor tehát természetellenesen nagy súlyt kell megtartania egy erre nem alkalmas szerkezetnek. Erről egy szempillantás alatt meggyőződhetünk, ha egy ember karjainak és lábainak csontjait megvizsgáljuk, és azt látjuk, hogy a láb csontjai mennyivel vastagabbak és erősebbek. Ha viszont gondolatban felidézzük pl. az elefánt lábait, akkor azt látjuk, hogy azok elöl és hátul is nagyjából ugyanolyan felépítésűek. Hogy miért az elefánt lábait hoztam fel?

Mivel neki - természetes ellensége nem lévén - általában nem kell megváltoztatnia a mozgásának sebességét, így a lábai hasonló felépítésűek maradhattak, egyetlen fontos feladatnak eleget téve - a testsúlyt elől-hátul nagyjából azonos mértékben megtámasztani.

No, de menjünk tovább!

Képzeljük el, hogy a saját testsúlyunknak megfelelő tömeget tartunk a fejünk fölé. Az én esetemben ez 76 kg. Bárki belegondol ebbe, rögtön feltételezheti, hogy valóban nehéz kiegyensúlyozni, vagy akár egyáltalán megtartani is a saját testsúlyunkat a fejünk felett. Természetesen valamivel kevesebbet kellene, mivel így a lábunkkal kétszer akkora súlyt kell megtartani, holott kézenálláskor a lábaknak csak egyensúlyozó szerepük van. Szóval kb a testsúly fele is elég lesz, ami az én 38 kilómmal sem kevés még így sem.

Az ELSŐ SZABÁLY tehát, ha meg akarjuk tanulni a kézen állást, az, hogy képesnek kell lennünk megtartani a fejünk felett kinyújtott karokkal legalább a testsúlyunk felét, de jobb, ha a kétharmadát.

Forrás: BS-STUDIO, ISSUE 4, - Szeptember.22.2000