2012.06.17. / 82. alkalom: III. Hegyek Pokla, Esztergom-Dobogókő: 124 km
128 km / 5:10 = 24.777 km/h
HETI- és VERSENY-BESZÁMOLÓ:
Az időfutam napján (06.09./szombat) beköszöntő kánikula alaposan megtréfált, de az önbecsülésem helyrekupálandó a délutáni teszttekerésen kipörgettem, ami valóban ment volna.
Másnap (06.10./vasárnap) pihenőnapot tartottam, majd még egyet (06.11./hétfő), mivel elborított a munka.
Kedden (06.12.) eleredt az eső, pedig lett volna időm – emiatt este mégis elmentem futni: legalább gyakoroltam a pörgetés erősítésére kifejlesztett futótechnikám (kb 90 lépés / perces tempóban: a frekvencia tartásával, a lépéshosszal lehet szabályozni az erősséget, vagyis pihenésnél rövidebbeket, erősítésnél hosszabbakat lépek. 50 perc elegendő is volt, hogy alaposan megmozgassam a lában. Nem akartam többet, mert félő volt, hogy megint izomlázas lesz – és persze kissé az is lett.
Szerdán (06.13.) már éreztem a lábam egy kicsit, ezért forró törölközővel borogattam néhányszor. Mivel nem volt annyira vészes, gondoltam kimozgatom, mivel már sokkal jobb idő volt – mint kiderült, annyira jó idő lett, és az időmbe is belefért, hogy megcsináltam egy normál Szeged-kört: szép egyenletesen sikerült tartani egy 33.5 körüli átlagot és a végén még javítani is sikerült rajta. Nyeltem a magnéziumot rendesen (meg minden szokásosat), és még borogattam is.
Csütörtökön (06.14.) kimentem gyorsítani, és sikerült is a 40-et, utána a 39-et kitekerni 5 km-en. Elég jól ment, de a végére elfáradtam. Este kerestek meg a esztergomi Hegyek Poklával – vasárnap 6-kor indulás, 10-kor rajt, 3-körös hegymászás, kb 120 km. Ergo 2 nap pihi, meg persze szénhidrát-feltöltés. Mondtam, hogy másnapig eldöntöm. Utánanéztem a versenynek, és már kezdtem kondicionálni az agyam arra, hogy ha megyek, nem használhatok könyöklőt – nem is lenne sok értelme. Mivel sejtettem, hogy leszek olyan őrült, hogy bevállalom, így az info beszerzése után azonnal rohantam, és bevásároltam vitaminokból és persze a feltöltés első lépéseként benyeltem egy kb 500 grammos jégkrémtortát.
Pénteken (06.15.) tovább édességezgettem, borogattam és vitaminoztam. Plusz még tekertem egy rövidet, letesztelendő a könyöklő nélküli tekerést – rémes, hogy mennyire áthangolja az ember agyát a kényelmes sebességtartás: 7 hónapja használom, és teljesen rászoktam. Közben azt is ki kellett találnom, hogyan fogok biztosan aludni a verseny előtti éjszakán – merthogy eddig ez nemigen ment. Sajnos éjszakai bagoly vagyok, így hiába fekszek le korán, vagy kínlódva fogok forgolódni, vagy pedig hajnalok hajnalán felébredek, és éppen akkorra fogok megfáradni, mire kezdődne a verseny. Az egyetlen kézenfekvő megoldás az volt, hogy előző nap korán kelek, igyekszem nem bevenni koffeint és így biztosan elfáradok estére annyira, hogy időben le tudjak feküdni és el tudjak aludni.
Szombaton (06.16.) továbbra is pihi. Persze exnejem szervezkedése áthúzta a tervem, és eléggé későn sikerült csak lefeküdnöm, de sikerült mindent elpakolnom és a Raleigh-t is sikerült rendesen megtakarítani. Éjszaka még megbuheráltam a régi sisakomat, mert most nem akartam baseball-sapkát venni alá: valószínűleg hamarabb esnék össze a felforrt agyvizem miatt, mint az erőfeszítéstől a kánikulai hegymászásban.
A VERSENY NAPJÁN:
Reggel rendesen tudtam kelni, 5-tájt. Enni is tudtam, és nyugisan elkészülni. 6 előtt 10 perccel indultam el, de már rámcsörögtek, hogy minden kész, indulhatunk.
Egy tapasztalt veterán kocsijával mentünk – öten. Mi, fiatalok (30-40-esek) hátul ültünk, a két öreg róka elöl. Sajnos a fenekem nem jól viseli az ilyen hosszú utakat, amikor nem én vezetek, de kibírható volt; útközben állandóan néztük a hőmérsékletet, ami eléggé hamar magasra szökött. Némi kavarodás miatt, amit a starthelyszín keresgélése okozott, éppen időben érkeztünk ahhoz, hogy nevezni és sietve elő tudjunk készülni. Jómagam az utolsó pillanatban kaptam csak magamra a fejhallgatót, kaptam be a vitaminjaimat és egy darab sajtot, és még éppen meg tudtam tölteni a kulacsaimat: 3 kulacsot készítettem elő, mert semmiképpen nem akartam úgy járni, mint egy héttel korábban.
10 órakor pontban elrajtolt a mezőny. Szokás szerint hagytam a első sori lökdösődést, már csak azért is, mert időbe telt meghúzni és elrendezni a klipszeimet. Azután azonban gyorsan felzárkóztam. Már az első kanyarban megindult az emelkedő, még a városon belől, amit az első frissességben nem volt nehéz leküzdeni. Ezt követően indult meg a helyezkedés. Pilismarótig normál közúton haladtunk, enyhébb lejtőkkel és emelkedőkkel – nem volt vészes. Az igazi emelkedő a faluból a hegyre fordulva kezdődött, és a csúcsig nem is lankásodott különösebben.
Mint kiderült, már az első hegymenet végére, nem volt elég áttételem: a legnehezebb emelkedőkre is csak 42-21-gyel tudtam kapaszkodni, ami miatt gyakorlatilag erőből kellett végignyomnom a távnak ezeket a szakaszait. Ez különösen rosszul érintett, mivel eleve nem szeretek erőből tekerni, most azonban semmi esélyem nem volt pörgetni. Nem beszélve arról, hogy az eredeti, szériatartozék Raleigh-váltóm már annyira kinyagdult, hogy félő volt, nehogy beakadjon az alsó görgőt tartó belső keretlemez a küllőkbe. Ez szerencsére nem következett be.
Az első emelkedő tkp nem volt túl vészes, de nem sok jót ígért a tudat, hogy mindezt még kétszer meg kell csinálni. Másik dolog, hogy az emelkedő kezdeténél már szétszakadt a mezőny, de annyira, hogy valójában egész végig egyedül mentem.
Az első hegymenet után egy 50-60 km/h-ás lendületet adó lejtmenet jött. Nem nagyon tekertem bele, mivel elég gyakran kellett idejében elkezdeni és erőből fékezni a kanyarokban. Elmondhatatlanul jólesett a menetszél, a pihenés öröme és a száguldás adta élvezet.
A város felé haladva elszórtan lehetett versenyzőket látni, eléggé ritkásan kerülgettük egymást: aki leelőzött a síkon, azt visszaelőztem a hegyen és viszont. A városon áthaladó úton már nem kis nehézséget adott a többsávos emelkedő – igazából ez jelezte, hogy innentől már komolyan küzdeni kell. Pilismarótra már csak kb. egy kulacsnyi vízzel érkeztem, és a főutcán kinéztem magamnak egy kutat, amit majd az utolsó hegymászás előtt akartam megcsapolni. Így abban a biztos tudatban vághattam neki a hegynek, hogy megihatom az összes maradék vizem.
A második hegymenetnél azonban már kijöttek a problémák – már a 42-21 sem volt elég, néhány szakaszon szinte kocogó tempóig lassultam, de tudtam, hogy ha ott megállok, akkor az életben nem fogok tudni még felülni sem, hiszen lendületem sem lenne az elinduláshoz. A lejtmenetbe fordító előtti 200 méteren azonban végképp feladtam a görcsölést: meg kellett állnom, különben felborultam volna. Egészen eddig nem sok versenyen voltam, és a Fighter’s Run végefelé éreztem hasonlót: ott is amolyan világvége-szerű érzés fogott el, amikor az egyik dombon lassú futásból gyaloglásba mentem át. Itt is hasonlóan lehangoló élmény volt leszállni a nyeregből és tolni a biciklit. Komolyan megfutamodás érzésem támadt – de csak egy rövid percig, mert tudtam, hogy itt csak egy átmeneti nehézség lett rajtam úrrá. Kb 70-100 métert gyalogoltam csak, azután még a fordítópont előtt visszaszálltam a nyeregbe. A frissítőknél felhörpintettem az éppen jól jövő kis pohárnyi vizet, majd nekiiramodtam a lejtőnek. Egy srác már az elején beelőzött, ami most egyáltalán nem zavart, mert nem ártott egy biztos tájékozódási pont a lefelé tartó száguldás közben. Olyan volt, mint amikor egy vaksötét úton megy előttünk kocsival valaki – sokkal könnyebb a piros lámpát követni, mint az utat figyelni.
Az előző hegymenetben megettem egy kis maréknyi napraforgómagot, és arra, hogy a megrágása után le is tudjam nyelni, el is ment a maradék vizem. A síkra érve előkotortam a kis csomag goffrit, ami a nagy melegben erősen morzsálódni kezdett, de sikerült legyűrnöm még a város előtt. A városban csak az adott erőt a meredélyhez, hogy kb ez az utolsó alkalom (merthogy kiment a fejemből, hogy a cél felé való leágazás azon túl lesz majd).
Az utolsó körnek már teljesen lenullázott energiával vágtam neki – nagyon kellett már a víz. Amikor odaértem a kúthoz, azon nyomban megittam kb 1 litert és még ugyanannyit raktam magamra – arra gondolván, hogy az utolsó menetre csak elég lesz. Az emelkedőnek nekivágva azonban már éreztem, hogy a feladás határán vagyok: szinte már azt vártam, hogy defektem legyen, és legyen okom abbahagyni. Az alkalmi, kimerüléstől kialakult skizofrénia azonban nem telepedett rám, mert a lában azért vitt tovább. A csúcs előtt azonban többször is meg kellett állnom, nemcsak inni, hanem pihenni is. A Hegyek Pokla itt már valóban pokoli volt – és még nem volt vége!
Nagy nehezen felküzdve magam a fordítóhoz, szinte mámorosan száguldottam lefelé, abban a biztos tudatban, hogy végre vége a hegymeneteknek. Ebből azonban a városon belőli emelkedő józanított ki egy jókora pofonnal: az utolsó energiáimat összeszedve sikerült csak felküzdenem magam, és majdnem diadalittasan fordultam a „CÉL” leágazás irányába.
A „csúcsok csúcsa” meglepetés azonban itt ért – további emelkedő, és legalább olyan, mint a hegytetőn a fordító előtt. Az járt a fejemben, hogy mindjárt vége, de ekkor megláttam a betonon a felfestést: „3 KM”. „Na, ne szórakozzatok!” – fakadt ki belőlem. A hegyen még volt árnyék, itt azonban a teljesen szélcsendes, kopár domboldalon kellett felfelé törni. Egy két fa ugyan volt útközben, de csak az „1500 M” feliratig voltam képes nyomni a pedált. Ott megálltam, leszálltam és csak toltam a biciklit. Ekkor már látni is alig láttam, mivel a töményem sós izzadtságom egyenesen belecsorgott a szemembe, amitől megállíthatatlanul könnyezni kezdtem, és az orrom beindult. Közben pedig már hallani véltem az eredményhirdetést is a célnál. Rácsörögtem a többiekre, és jeleztem, hogy úton vagyok. A „700 M”-es felfestésen azonban csak alig 200 méterrel voltam képes túljutni: az volt az a pont, ahol végképp megadtam magam. Tudtam, hogy még jó 20 percbe telne, hogy felérjek, addigra azonban már félő, hogy szét is pakolják a befutót. Megint csörögtem a többiekre, és mondtam nekik, hogy már nem fogok eljutni a célig, megállok és megvárom őket.
Visszagurultam a közeli parkolóhoz és leültem az egyik kocsi árnyékában: „Ettől marad még elég önbecsülésem.” – gondoltam magamban.
A visszaút nyugis volt – azzal a mellékzöngével, hogy az én fagyedzett torkom azonban megadta magát a kocsi légkondijának, és az azt követő héten csúnya torokgyulladásom volt.
A verseny szervezői rendesek voltak: számon tartották, hogy ki teljesítette a 3 kört, és aki nem ért fel a célig, annak számított időt adtak meg az eredmények között: így lett az én időm 5 óra 37 perc 37 másodperc. Ahogy számolgattam, kb valóban ennyi lett volna, ha még képes lettem volna nyeregben maradni.
Összességében úgy érzem, hogy jól felkészültem a versenyre és a taktikám sem volt katasztrófa. Ami hiba volt, az ellen semmit sem tudtam volna tenni: körbekérdeztem, és mindenki brutálisan nehéznek vélte a 42-21-es áttételt ezen a versenyen. A csoda az, hogy egyáltalán így addig sikerült eljutnom. A táv kb 99.5%-át teljesítettem. A fél % még talán benne lett volna az ülésbeállításomban: az ülésemen nem állítottam a könyöklő levétele után, holott amiatt előrébb volt állítva, így kevésbé tudtam ráhúzni magam a pedálra és kevésbé tudtam behajolni. Kb 3 cm-t tudtam volna hátrébb húzni rajta, ami óriási változást eredményezett volna – vagy ha nem is óriásit, de a 0.5% benne lett volna. A legnagyobb problémát mégis az áttételtartomány szűkössége okozta: egy 25-ös hátsó tányérral minden további nélkül, megállás nélkül képes lettem volna végigcsinálni a versenyt. Ezt a csorbát mindenképpen ki kell küszöbölni, ha indulni akarok a Kékes Csúcstámadáson! Emiatt azonban most egy darabig könyöklő nélkül kell, hogy tekerjek!
Utolsó kommentek