FUTÁS: 2014.12.07. – 101. alkalom
Km-gyűjtés, „diagnosztikai” futás – avagy: Hogyan segíti egy lábszárfájás a komoly(kodó) eszmefuttatások megszületését…? (Vigyázat! 50%-ban nem a futással kapcsolatos filozofálást tartalmaz!)
13 km / 1ó 20p = 6:20 / km = 9 km/h
ÉVI ÖSSZ:
1382 km / 121ó 08p
***
BACKGROUND:
A mai lendületes kezdés igen gyorsan, már az első kilométer után jelezte, hogy nem volt jó ötlet – a beállt hűvösebb idő, és a rossz beidegződések idővel mindig „megtermik a maguk gyümölcsét”, ami esetemben a jobb lábszáram sípcsont melletti izmának zsibbadásszerű fájdalmát jelentette. Nagyjából az elülső sípcsonti izom (tibialis anterior) környékéről származó olyan fájdalomról van szó, aminek a következtében az ember a fájdalom mellett úgy érzi, hogy nem tudja rendesen felemelni a lábfejét a földről előrelendítéskor, emiatt jobban előre kell lendíteni az egész lábszárat, és a lábfej is erősebben csapódik a talajra – nem lévén ami lelassítsa talajérés előtt. … Szóval nem kellemes érzés.
Annakidején előfordult párszor ilyen zsibbadásszerűség a lábfejemben, egyszer azonban állandósulni látszott. Már-már azon agyaltam, hogy „Kész, vége a futókarrieremnek?”. Talán egy érszűkületről lehet szó, vagy valami ilyesmiről? – Aztán persze kiderült, hogy nevetségesen egyszerű oka volt: túlhúztam a cipőfűzőmet, és emiatt lelassult a keringés a lábfejemben.
Ez a mostani azonban csak áttételesen hatott a lábfejem mozgatására, egyértelműen a sípcsontom melletti izmok fájdalmas zavara volt, amit a cipő szorítása nem okozhatott, mivel éppen azon a határon kötöttem meg, ami már majdnem lötyögött. Általában 3-4 km után csillapodik a dolog, vagy a bemelegedés miatt, vagy amiatt, hogy rendesen kezd kapni vért a végtagom. Ez most azonban más volt. Annyira gátolta a rendes mozgásomat, hogy le kellett állnom. Rég nem volt ilyen – 18 percből több mint 10 perc inkább csak reménykedő kínlódás volt. … Óra leállít és séta. Egyértelmű – a szokásos tempót most nem bírja a lábam, így most vissza kell fognom magam.
Pár száz méter után aztán olyan 6:15-ös tempóban indultam el újra és minden figyelmem a lábszáramra koncentrált – az induláskor már nem éreztem a fájdalmat; kíváncsi voltam, mikor tér majd vissza. A pályáról a városba mentem, a nyugisabb utcák felé.
5 perc elteltével nem éreztem fájdalmat és kezdett újra jólesni a mozgás.
Útközben elhaladtam egy kihalt bevásárlóközpont egyik üvegkirakata előtt – oldalról megláttam magam a tükröződésben. „Bakker, az utóbbi időkben felszedett 2-3 kiló szinte ordít rólam” gondoltam. Na, már csak ezért is döntöttem úgy, hogy ha vissza is térne a nyavalyám, majd annyira csökkentem a tempót, hogy fájdalomhatáron legyen.
A hosszan tartó, lassú, nyugis, éjszakai, esős városi futásoknak megvan az a bája, hogy az ember szabadon agyalhat akármin – most, hogy kiszakadtam a pálya és az időmérés „rabigájából” én is elkalandoztam…. eszembe jutott két mai szösszenet, amit érdemes, és tovább is kell gondolni. A vasárnapi óráim és az aktuális netes verseskötetem szerkesztése mellett az utóbbi időben történt egyik vita jutott az eszembe. (Most leírok valami olyasmit, amit talán nem szokás, vagy nem kellene, nem illik stb. megosztani az ilyen sportélménybeszámolóknál, mert félő, hogy a sportkedvelő olvasó azonnal „átkapcsol” … de mivel ez volt a mai futás egyik fő eseménye, ezért szerintem igenis idevaló téma.)
Szóval – egy alkalmazott nyelvészettel foglalkozó egyetemi tanár pár éve egy egyetemi évnyitón olyan előadást tartott, amiben a mai „konzum-tudomány” egyik neves alakjának, az egyébként zseniális tudományos ismeretterjesztőnek, Richard Dawkins-nak az egyik könyvét vesézte ki, de nem akármilyen következtetésekkel: azt lehet mondani, hogy ízekre szedte azt a „mém-elméletet”, ami ma már közszájon forog és a szleng része is lett a „netes-mémek” címszó alatt. Az előadó megmutatta, hogyan csavarja bele magát Dawkins egy nyelvhasználati tévedésbe és hogyan épít rá egy teljes elméletet, aminek az alapját a nyelvhasználat félrecsúszása okozott. Ennyit az előadásról (jó másfél órányi) – ami az én figyelmemet megragadta, az az előadás elején említett „antropomorf szemlélet” volt, amivel Dawkins a géneket jellemezte. A konkrét fejtegetés most nem is lényeges, csak azt írnám le, ami nekem futás közben „kijött belőle”. Az antropomorf szemlélet nagyjából azt jelenti, hogy a világ jelenségeire, tárgyakra, állatokra, stb-re úgy tekintünk, mintha emberek lennének, és szándékot és érzelmeket tulajdonítunk nekik. Ez nem csoda – az ember mindenben és mindenkiben vagy önmagát, vagy egy embert keres. Mivel a hétköznapi döntéseink javarészt emberekkel kapcsolatosak, így nagy a hajlamunk arra, hogy a környező világban mindent úgy nézzünk, mintha emberek lennének. Gondoljunk csak bele a legutolsó esetbe, amikor elkezdtünk átkozni egy használati tárgyat, vagy kérlelni kezdtünk egy gépet, autót, stb.-t hogy induljon be; vagy a számítógéppel vitatkozunk, amikor látszólag önálló életre kel, és mintha direkte keresztbe tenne nekünk. Ugye, hogy nem is volt ez olyan régen? Antropomorfizálunk, mert bennünk van az az ősi ösztön, hogy ha az emberekre a verbális és egyéb akcióinkkal hatással tudunk lenni, akkor majd a tárgyakkal, állatokkal ugyanezt elérhetjük.
Az előadó Dawkins „önző gén” kifejezését kifogásolta, és elsősorban azt, hogy míg pl. bocsait féltő gonddal nevelő medveanyáról a biológiában nem illik azt mondani, hogy „szereti a bocsait” (mert ez egy antropomorf érzelemtulajdonítás lenne), addig Dawkins géneknek tulajdonított önzésén nem háborodott fel a tudományos világ és még sztárolják is érte.
… És itt lépett be az én agyalásom: nem-e maga az antropomorf szemlélet is egyfajta antropomorfizmus? Az ember tán annyira különleges, minden pillanatban emberszerűen tudatos és „sapiens”, azaz „bölcs”, ahogy a rendszertani megnevezésünk is sugallja? Vajon miben vagyunk mások annyira, hogy az ember világgal kapcsolatos viszonyrendszerét nem vihetjük át a „külső világra”? … No persze – aki erősen antropomorfan szemlélődik, vagyis minden érzékelt dolgot és jelenséget megszemélyesít, szándékkal és tudatossággal ruház fel annál mindig megtalálható az ellentétes folyamat is: az, hogy embereket kezd állatként vagy tárgyként szemlélni. Persze, ez a tendencia megvan mindenkiben, és minél több emberrel találkozunk és tartjuk a kapcsolatot, talán annál is inkább. Az ember alapvetően nem képes egy bizonyos számú embernél többet „szociálisan érzékelni” – a többségünk ugyanúgy csak egy kisebb méretű törzsközösségben tud otthonosan mozogni, pár tucat emberrel tudunk kielégítő módon nap mint nap kapcsolatot tartani… És mivel az emberiség tetemes része azért eléggé emberekkel teli helyeken él, így óhatatlan, hogy – a megőrülést elkerülendő – a naponta látott emberek túlnyomó többségéről nem veszünk tudomást, nem vehetünk tudomást, nem szabad tudomást vennünk… Ahogy a mondás is tartja. „Senkinek sem tesz jót, ha mindenkinek jót akar tenni”, és „Senkinek sem felel meg az, aki mindenkinek meg akar felelni.” Az tehát, hogy az ember a másik embert tárgynak nézi, egy tömegtársadalomban nem fura, nem elítélendő, hanem sajnos szükségszerű… ami borzasztó, de így van. … De nem mindig! Mert nem minden tárgyat kezelünk emberien, és nem minden ismeretlen embert nézünk tárgynak… Hogy is van ez? Mikor kezdünk becézgetni vagy szidni egy reszelős autót többszöri indítózáskor? Persze akkor, ha akarunk tőle valamit – hogy azt tegye, úgy működjön, ahogy azt mi akarjuk. És mikor veszünk emberszámba egy másik embert, akit egyébként nem ismerünk, és egy rövid időszak után lehet hogy nem is találkozunk vele újra, vagy már nem lesz „közös dolgunk vele”? Hát természetesen akkor, amikor valami érdekünk fűződik hozzá, vagy tőle is akarunk valamit, vagyis röviden: valami érdekkapcsolat során. Akkor biztosan.
Itt az látszik, hogy az érdek az, ami emberré teszi az egyik ember szemében a másik embert vagy akár egy tárgyat vagy akár egy állatot, vagy még egy jelenséget is. (pl. „Ó, köszi eső, hogy estél, és nem kellett elmennünk itthonról!”) … Vagyis, (talán) röviden: az ember embernek nézhet mindent, amitől akar valamit, és tárgynak nézheti még az embereket is, ha nem akar tőlük semmit. … És így tovább … A fejtegetést most nem folytatom, remélem nem aludt még be az olvasóm ):o) … A másik eszmefuttatásomat most mellőzöm is.
… Jó 35 percnyi filozofálgatós futkosás után visszakanyarodtam a futópálya felé, mert éreztem, hogy már egészen állandósult a tempóm, és kényelmesen „szedtem magam alá” a kilométereket – kellett legalább egy referenciamérés, ami azt hozta, hogy 6:20-as kilométerekkel haladtam… Hát igen – azért esetemben óriási különbség van az 5 perces és a 6 perc fölötti tempóknál, mert a 6 fölöttit „észre sem veszem”… sőt, nagyjából fázni is kezdtem, ugyanis a göncszerekezetem a magasabb „üzemi hőmérsékletre volt kalibrálva”. Vettem tehát egy kanyart, de mivel nagyjából teljes kilométerszámot akartam csinálni, így meglátogattam még az egyik kedves barátomat, akiről tudtam, hogy 8 után még javában ébren van. Pár percnyi csevegés után csak annyit futottam, amennyivel kilett az egész kilométerszám (13 km), és utána már csak sétáltam… ami nagyon klassz, úgy általában, a tavaszias időben, nem pedig a borongós, szeles, esős decemberi éjszakában… de most ez esett jól… bármennyire is esett. ):o)
Utolsó kommentek