FUTÁS: 2014.12.14. – 104. alkalom
5 km-es felmérések. Közben: Vad szörfözés a zene hullámain, és futás a téridőben. (Ez a beszámoló kissé hosszúra sikeredett… de aki végigolvassa, az megérti, hogy miért… ):o) )
17.4 km / 1ó 26p = 4:55 / km = 12.2 km/h
BENNE:
1.___5 km (5150m) / 25:45 = 5:00 / km = 12 km/h
2.___5 km (5150m) / 25:58 = 5:02 / km = 11.9 km/h
3.___5 km (5150m) / 24:08 = 4:41.16 / km = 12.12.803 km/h
ÖSSZEGZÉSEK:
2.+3. = 10.3 km / 50:06 = 4:51.84 / km = 12.335 km/h
A bemelegítés mért 5 km-ével együtt:
1.+2.+3.= 15.450 km / 1:15:51 = 4:54.5 / km = 12.221 km/h
ÉVI ÖSSZ:
1435 km / 126ó 6p
BACKGROUND:
Mára már nem terveztem lazsálást… Az utóbbi egy hónapban (egészen a Darus futás óta, ami azért a várakozáson felül sikerült) volt minden – egy hetes kihagyás, behalós lábszárlerobbanás, óvatoskodó kocogó futrinka… csak egy futást éreztem maradéktalanul a magaménak, a legutolsó 3 x 5 km-es felmérést, még a múlt héten, de az már egybeesett a rosszulesett lábszárkínnal, ami miatt az Öreg Izomagár majd össze esett… De tanulunk a hibákból, felépülünk halottainkból és kész.
Persze az induláskor még bennem van a para, hogy „jajj-jajj, csak óvatosan” … Na de tudja valaki, milyen érzés egy sportkocsiban ülni, amivel már tudjuk, milyen száguldozni, és lépésben kell haladni vele, nehogy lerohadjon? Na, ilyen érzés a bemelegítés – még akkor is, ha tudom, hogy muszáj megálljt parancsolni az ügybuzgalomnak, és alakítani kell azon a rossz szokásomon, hogy az edzésem elejétől a végéig egy tempót nyomok. „Öreg járgány szívatóval indul”, és az Öreg Izomagár sem fiatal már, kell neki a ráhangolódás…
Ennek ellenére a bemelegítés meglepően gyorsra sikerült, hajszálpontosan sikerült tartani azt a tempót, amit a Szorgosoknak jeleztem is (bevallom, némiképp önmotiválásként is mertem „kihirdetni”, hogy ha valaki 5 perc körüli tempót akarna menni, akkor adom hozzá a „húzónyulat” ma este – így aztán biztosan azon leszek, hogy így is legyen).
Így is lett, egészen az első 5 km végéig. Néztem az órát: 25:45 az 5x1030m, vagyis ez kb 5:09-es 1030m-es kör, ahol a 30m kb 8-9 másodperc, ergo hajszálra 5p/km. „Rendben” – gondoltam, „akkor ezt csak tartani kell tudni”. De titkon legbelül felsejlett, hogy ez még csak a 6. lefutott km volt, tehát még 1-2 kör kell, hogy rendesen bemelegedjek, ami után az a tapasztalat, hogy gyorsulni szoktam, mert akkor már élvezetből futok.
Beugrott közben, hogy mennyire érdekesen jár egy idő után a rendszeresen futók, vagy a tempóra nagyon odafigyelő sportolók agya, ha a mozgásuk jellemzéséről, az időbeliségéről vagy a távokról van szó. Valahol olvastam, hogy a régóta hosszútávú állóképességi sportokat űzők, különösen a futók és a kerékpárosok (ahol azért elég könnyű nagyon elnézni a kezdeti tempót, aminek aztán igen súlyos böjtje lehet) a tervezett távhoz mérten ösztönösen képesek beállítani a kezdeti tempót; azt, amivel a legnagyobb átlagsebességgel képesek végigcsinálni a távot. Na, ehhez azért kell jó pár ezer lefutott km, és pár 10.000 km-nyi kerékpározás… Jómagam is ehhez mérem az edzéseimet – hacsak nem valami speciális felmérést végzek, akkor már a kezdetekkor törekszem a végig tartható tempót felvenni. … És csak mert már jóideje így teszek, és a magam szintjén eredményesen, ezért merem kijelenteni, hogy ez inkább művészet, vagy egy speciális jógaforma talán, az adott dologban magas szintű testkontrollal. … A kerékpározásnál a legfontosabb adat, amit folyamatosan figyelek, az az átlagsebességem – az a sebesség, ami az egész távra érvényes. A futásnál is a teljes, mérté távra vonatkozó átlag az, ami igazán jellemzi a teljesítményt. Persze, volt nekem is edzőprogramos kütyüm (amit persze használnék is, csak most egy icipici döccenő volt a rendszerben, mert az én nyomorult, alsókategóriás okostelómat ellopták), és egy-két alkalommal még érdekes is volt, hogy km-enként a fülembe duruzsolta az aktuális p/km tempómat, ám hamar idegesíteni kezdett ):o). Kisebb-nagyobb bénázások után, éppen, amikor kezdtem megszokni, hogy nem kell különösebben számolgatni az edzések után, akkor fosztottak meg tőle. De lesz majd még ilyen. A számolgatást már megszoktam, és én is gyorsan tudok megbecsülni aktuális adatokat – a számológépen kimódoltam már azokat a villámgyors számolási trükköket, amivel könnyen és gyorsan lehet pár részeredményből sokmindent kiszedni.
Mondjuk a mai napi edzésem pulzusadatait megnéztem volna – az első 5 km „papírforma” 5p/km-es tempója szinte elvárható volt. Az utána következő 5 km-en kissé, tényleg csak egy nyúlfarknyit( J ) visszavettem, és 2 másodperccel csúsztam 5 perc fölé. … Ez azért érdekes, mert az egyik hihetetlen futótársam kezdett felzárkózni mögém, és én erre ösztönösen gyorsítani kezdtem, legalábbis úgy tűnt. Körről-körre láttam, hogy 20-30 méterrel megközelít… Ez azt jelentette, hogy a km-tempója kb 10 másodperccel jobb volt az enyémnél. Még ebben a hónapban, éppen talán a 100. futásom alkalmával szintén ugyanígy felzárkózott, és csak a versenyszellem segítségével tudtam elérni, hogy ne érjen utol. (Tudom, most egyesek azt gondolhatják, hogy „ez milyen gyerekes hozzáállás”, meg „kész dedó” – nos, lehet, de ez nálam ösztönös. Ha mélyen legbelül tudom, hogy van még bennem lehetőség a magasabb teljesítményre, ez áttételesen ebben a formában szokott kibukni – csak versenyhelyzet kell hozzá, és az máris ember jobban teljesít. Ha tudom, hogy nem a tempóval, hanem pl. a távval akarok gyürkőzni, akkor nem megyek bele ilyen „virtuális kakasviadalba”.) Ugyanúgy, mint amikor ösztönzi a sportolót, hogy utolérjen valakit (ez az Öreg Izomagárra maximálisan érvényes), úgy az is, ha nem akarja, hogy utolérjék… Szimbolikus harc ez, az igazán jó fajta – különösen úgy, hogy pontosan tudom, milyen megterhelő az ember számára agyilag az is, amikor üldöz valakit, de közben kontrollálni kell a tempóját. Az ilyen „üldözéses versenyek” a színfalak mögött nagyon is mozgalmasak, nem csak arról van szó, hogy ketten futnak (vagy tekernek), finoman kell egyensúlyozni az „ezt még bírom, de azt már nem, vagy ha igen, nem sokáig” között. Talán azért is szeretem az ilyen „gyorsmeneteket”, mert egyben intellektuális kihívás is… no nem mintha az ultrahosszútávok nem lennének azok – ahol az ember elsősorban önmagával küzd, egészséges skizofrénként.
Lényeg a lényeg – futótársam végül nem ért be, bár gondolom őneki aznapra annyi volt a kitűzött penzuma. Ilyenkor eszembe jut, hogy jó ez az egyedül futás, de az ilyen inspiráló futótársak nélkülözhetetlenek az ösztönzéshez… ha úgy vesszük, részben ezért is járok és járnak az emberek versenyezni.
Na, inspirációnak azonban nem maradtam híján … a múlt alkalommal letesztelt zenék maximálisan jól működtek, és erősebben préselték ki az agyamból a kellő motivációt, mintha az életemért kellett volna futnom. Legalábbis úgy éreztem. ):o)
Korábban már megemlékeztem arról, hogy mennyire fontos számomra a zene a futáshoz és a kerékpározáshoz – érdekes módon a hétköznapi életemhez nem igénylem úgy, mint régen, sőt: ma már kifejezetten zavar, ha valamit figyelmesen akarok elolvasni, vagy oda kell figyelnem valamire. (Vezetéskor és kerékpározáskor is, a bonyolultabb helyzetekben inkább kikapcsolom a zenét, mert zavar a koncentrációban.)
Ma magam is meglepődtem a „zene erején” – a „Feint: Snake eyes”-a https://www.youtube.com/watch?v=cvq7Jy-TFAU úgy épül fel, hogy a melodikusabb részeket eszeveszett tempójú gyors, pattogós betétek szabdalják fel. Tökéletes volt a tempófokozó sprintekhez. Éreztem, hogy a lépéseim szinte maguktól megnyúlnak… Beugrott Tom Cruise rohanása a Mission Impossible 3-ból. (itt egy montázs ezekről: https://www.youtube.com/watch?v=b0S5ErGZKG4 … ):o) Ezek jó gondolatébresztők ahhoz, hogyan lehet egy városi futást egy kis fantáziával ötvözött sprintekkel megfűszerezni.)
Közvetlenül ezután a muzsika után egy másik, hasonlóan impulzív szám következett: A Márix Futurebound-tól az All I know: https://www.youtube.com/watch?v=o_ofHHlSdcU. Ennél a muzsikánál nem volt kecmec: már nem is én, hanem a zene dobálta a lábaimat előre, és meg „kényelmesen hátradőlhettem, és élvezhettem”… amellett, hogy a közben feltörő endorfin-sokktól már a sírva fakadás határán voltam: feszítő mellkasi érzés (nem, nem légszomj ):o) ), az az érzés, amikor ha felgyülemlett érzésáradatot „kiengedné” az ember, akkor abból hangos zokogás lenne, és persze az egész testet átjáró bizsergés… Amikor egyeseknek felvetem, hogy ez bizony a szex-szel egy az egyben összevethető élvezet, aki nem fut, az meg van győződve róla, hogy „Bakker, ez valami éjszakai futó perverz”… Ezért is nem nagyon szoktam ezt hirdetni, csak ilyen szűk körben. );o) Tény, ami tény: az utolsó 5 km-emen 20 másodperccel jobb tempóban futottam, mint az előtte lévőben. No, nem is… inkább repültem… ):o)
Utolsó kommentek